A Hiei-hegy szerzeteseinek „maratonja” és az ezer nap gyaloglás

Ezer nap gyaloglás, napi több tíz kilométert is elérő szakaszok, meredek ösvények, az éjszaka közepén induló túrák és hét évre kiterjedő vasfegyelem: a kaihōgyō minden hozzávalót tartalmaz, ami egy modern állóképességi történethez kell. Aki mégis végigmegy a megpróbáltatásokon, annak nem a testi vagy sportbeli határait akarja feszegetni, hanem a lelkieket. Japánban „maratoni szerzeteseknek” hívják őket. A kaihōgyō a tendai buddhizmus, vagyis a buddhizmus japán változatának aszketikus gyakorlata. A szerzetes, akit gyōja néven ismernek, szent útvonalat jár be, és közben templomok, szentélyek, fák, források vagy emlékhelyek előtt megáll, hogy rituális mozdulatokat végezzen és imákat mondjon. Ennek a hagyománynak a megértéséhez egy hegy történetéhez kell visszanyúlni.

A Hiei-hegy, az aszkézis színtere

A kaihōgyō története a Hiei-hegyéhez kötődik, amely az egykori császári főváros, Kiotó északkeleti oldalán emelkedik. Az Enryaku-ji kolostor a tendai buddhizmus japán központja. Az iskolát a 9. század elején alapította Saichō, és nagy hangsúlyt fektet a meditációra, a szövegek tanulmányozására és az aszketikus gyakorlatokra. A hegy az évszázadok során fokozatosan a vallási képzés egyik fő színhelyévé vált. Ebben a hagyományban a testi erőfeszítés nem öncél, hanem olyan fegyelem, amely a gyakorlót alakítja át. Maga a gyaloglás is vallási gyakorlat. A 12. és 14. század között a zarándoklatok a Hiei-hegy három pagodája köré szerveződtek, majd az egész hegyre kiterjedtek. A 16. század végétől a gyakorlat annak a körútnak a mentén rendeződött el, amely a mai kaihōgyō középpontjában áll.

1571-ben a japán hadsereg lerombolta az Enryaku-ji komplexumot, hogy megtörje a vallási vezetők befolyását. A pusztítás sok dokumentum vesztét okozta, a hagyomány mégis fennmaradt. Az évszázadok során a kaihōgyō szerzetesi vonalakon át öröklődő, embert próbáló gyakorlatként élt tovább. Az 1926-ban született Sakai Yūsai a mai gyakorlat egyik legismertebb alakja lett: az ezer napos ciklust kétszer is teljesítette. 1995-ben találkozott II. János Pál pápával. Számos dokumentum írja le azok életét, akik ezt az utat választották. A szenvedéshez és az áldozathoz való viszony központi kérdés. És ahogy Japánban gyakran, a kudarc szóba sem jöhet, vagy csak harakiri árán, legalábbis a népszerű történetek szerint… A tendai felfogásban a szerzetesek imái a fák, a sziklák, a források, vagyis a természeti világ felé irányulnak. Az aszkézist bodhiszattva-gyakorlatnak tekintik, amely a lények javát keresi. A kaihōgyō természetesen sem sportos célvonalat, sem legyőzendő ellenfelet nem ismer.

Ezer nap, hét év és több ezer kilométer

Érdemes a számokkal kezdeni, mert ez a vallási aszkézis több mint megterhelő. A kaihōgyō legismertebb adata az ezer gyalognap. A legszigorúbb formájában a próba hagyományos programja hét évre oszlik. A naptár száz- és kétszáznapos időszakokat váltogat, a napi távolság pedig a haladással együtt nő. A nehézség az ismétlésben és a hosszú távú elköteleződésben rejlik. A hagyomány szerint az első három évben évi száz napot gyalogolnak, a negyedik és az ötödik évben évi kétszázat. A hatodik évben száz nap telik hosszabb úton, a hetedik év pedig újabb kiterjesztett szakaszt hoz a Hiei-hegy és Kiotó körül, majd további száz napot a hegyi körúton. A kezdeti távot általában napi 30 kilométerben adják meg. A hatodik évben a napi táv megközelíti a 60 kilométert, sőt azt is meghaladhatja… Az összesített szám óriási. A maratoni szerzetesekről szóló irodalomban terjedő becslések szerint meghaladja a 30 000 kilométert.

© Wikipedia

Catherine Ludvik, a japán vallástörténet kutatója 2006-ban 49 teljesített ezer napos ciklust jegyzett 1585 óta, attól az évtől kezdve, amikor a dokumentáció bőségesebbé vált. A nehézség nem merül ki a gyaloglásban, ahogy sejthető. Nagyjából hétszáz nap után a program egy dōiri nevű elvonulást ír elő: a szerzetes kilenc napig egy templomban marad evés, ivás és alvás nélkül, közben szövegeket és mantrákat recitál. Van azonban a gyakorlatnak közösségi oldala is, amelyet a magányos szerzetes képe könnyen elfed. Bár a szerzetes a gyakorlat nagy részét egyedül végzi, az útvonalak mentén sok ember támogatására is számíthat, legyenek azok hívők, vezetők vagy egyszerű kísérők.

A Kiotón átvezető szakaszokon világi társulatok tagjai is segítik a szerzetest. Ez a segítség nem apróság: arra emlékeztet, hogy az aszkézis a közösséghez is kötődik.