UTMB: interjú az ikonikus verseny első győztesével, Dawa Dachhiri Sherpával

2003-ban rendezték meg az UTMB első kiadását. A verseny akkor még nem a ma ismert HOKA UTMB Mont Blanc volt, amely időközben a világ legrangosabb terepfutó-eseményévé vált. 2003. augusztus 29-én a nepáli Dawa Dachhiri Sherpa nyerte a 150 kilométeres távot, több mint kétórás előnnyel. Két legenda született azon a napon.

Dawa Dachhiri Sherpa és az UTMB története különleges. A chamonix-i verseny olyan ismertséget hozott neki, amelynek köszönhetően szó szerint és átvitt értelemben is megvalósíthatta néhány álmát. A nepáli futogó például kilencéves korában megfogadta, hogy idősotthont épít szülőfalujában, Taksinduban. A 2900 méteres magasságban, az Everestet övező Himalájában, a nepáli–kínai határ közelében fekvő településen ez ma már valóság: az UTMB-n aratott győzelem olyan európai lehetőségeket nyitott meg előtte, amelyeket jól ki tudott használni, így az otthon 2019-ben megkezdhette működését. Mindenki, aki találkozott Dawa Dachhiri Sherpával, ugyanarról számol be: nagylelkű ember, aki mindig másokra is gondol. Franciaországban él, ma már nem fut hosszú távokat, de továbbra is fut, miközben aggódik nepáli honfitársai sorsáért. A feleségével, Annie-val közösen működtetett Dawa Sherpa Parrains et Marraines pour le Népal egyesületet 2007-ben alapították. A szervezet azóta is a falubeli gyerekek jobb oktatásáért és az egészségügyi ellátás hozzáférhetőségéért dolgozik.

Dawa Dachhiri Sherpa sikerei részben minden bizonnyal abban a gyerekkorban gyökereznek, amelyet megélt. Kilencgyermekes családban nőtt fel, földműves pásztorok fiaként, és hatéves korától tizenöt éves koráig kolostori képzésben vett részt, ahol többek között meditációt és harcművészeteket tanult. Édesapja halála után hazatért, hogy gondoskodjon a családjáról. A Himalájában dolgozott szakácsként a bátyja mellett egy trekkingtúrán, ekkor találkozott először a terepfutás világával. Később részt vett egy nepáli szakaszversenyen, amelyet egy svájci szervezett, és amelyet szintén futó bátyja nyert meg. Dawa Dachhiri két szakaszgyőzelemmel hívta fel magára a figyelmet, és megismerte későbbi feleségét, Annie-t is, aki szintén indult a versenyen. 1995-ben Európába költözött, ahol sorra járta a terepversenyeket, és nevet szerzett magának. A következő években ezt csak megerősítette. A 2003-as UTMB-t 20:05:55-ös idővel nyerte meg, több mint kétórás előnnyel a második helyezett előtt. Aznap rendkívül nehéz időjárási körülmények uralkodtak, a nepáli futó pedig megmutatta mentális erejét és a Himalája lejtőin megedzett lábait.

A 2003-as UTMB-győzelmet számos rangos siker követte: Grand Trail des Templiers 2005-ben, 6000D 2007-ben és 2009-ben, valamint a TDS 2012-ben. Dawa Dachhiri Sherpa összesen több mint száz versenyt nyert, köztük a rangos, hazai Annapurna Mandala Trail szakaszversenyt 2002-ben. 2012 augusztusának vége jól megmutatta a nepáli futó állóképességét és pályafutásának erejét: három nappal a Grand Raid des Pyrénées megnyerése után a TDS-en is elsőként ért célba. Hihetetlen terhelhetőség. Dawa Dachhiri Sherpa egy másik különlegességgel is büszkélkedhet: három olimpián vett részt, 2006-ban Torinóban, 2010-ben Vancouverben és 2014-ben Szocsiban, és mindhárom alkalommal ő volt hazája egyetlen képviselője, méghozzá sífutásban. A Taksinduban született sportoló korábban soha nem állt sílécen, amikor a nepáli olimpiai bizottság felkérte, hogy induljon a 2006-os játékokon, arra hivatkozva, hogy a svájci hegyekben edzhet. Dawa Dachhiri komolyan vette a feladatot, keményen edzett, és mindhárom számban célba ért.

Dawa Dachhiri Sherpa az olimpiai karikák előtt, Szocsiban 2014-ben

A HOKA UTMB Mont Blanc 2026 világverseny előtt néhány nappal a nepáli sportélet legendája készséggel idézte fel 2003-as emlékeit, és jelenlegi projektjeiről is mesélt.

Dawa Dachhiri, milyen emlékeket őriz a 2003-as UTMB-győzelemről?

Természetesen hatalmas emlék. Rengeteg kép villan fel bennem, amikor visszagondolok rá. Akkor még soha nem futottam ilyen hosszú távot, ezért csak azért érkeztem, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból, minden különösebb célkitűzés nélkül. A hajnali négyes rajt Chamonix-ban, a célba érés, a frissítőállomások, amelyekből akkor még jóval kevesebb volt, mint ma: mindez mélyen beleégett az emlékezetembe. Késő este, esőben célba érni Chamonix-ban hihetetlen volt. Későre járt, az időjárás még mindig borzalmas volt, mégis tíz körüli chamonix-i gyerek futott velem az erdő szélétől a célig. Fantasztikus érzés volt. Az is nagyon szép emlék, ahogy beszélgettem az önkéntesekkel és megtapasztaltam a figyelmességüket.

Az UTMB abban az évben, Catherine és Michel Poletti kezdeményezésére, első alkalommal került megrendezésre…

Igen, a chamonix-i rajtnál közel hétszázan álltunk, és mindössze hetvenen értek célba, finom, hideg esőben. Ez össze sem hasonlítható a mai eseménnyel, amelyre ennyi futó gyűlik össze. Örülök, hogy a sportág ennyit fejlődött, bár a divathullám-jelenség kissé aggaszt. Nem szabad szem elől téveszteni a terepen futás örömét, nem mindenáron a teljesítmény a lényeg. Mindenesetre nagyszerű dolog, hogy ilyen sokan kezdtek el futni. Még mindig jobb, mint kocsmába járni!

Mondhatjuk, hogy az UTMB a legszebb terepfutó-győzelme?

Az egyik legszebb győzelmem, az biztos. Ez a siker később számos lehetőséget nyitott meg előttem Európában, így fontos része a történetemnek. A Grand Trail des Templiers 2005-ös megnyerése is hihetetlen élmény volt. A táv nem számított: sok nagyszerű versenyen indulhattam, családias hangulattal és ideális versenykörülményekkel. Még azokról a versenyekről is szép emlékeket őrzök, amelyeket feladtam. Minden tapasztalat. Egy verseny úgy alakul, ahogy alakul, ezt elfogadom. Soha nem a győzelemért futottam.

2008-ban a mindössze 21 éves óriás, Kilian Jornet mögött lett második…

Akár a fiam is lehetne! Nem volt köztünk valódi versengés, még ha aznap meg is küzdöttünk egymással (a szerk.: Dawa Dachhiri Sherpa 21:56:52-es idővel lett második, egy órával a spanyol futó mögött). Hét közben kőművesként dolgoztam építkezéseken, heti öt napon, hosszú műszakokban, teljesen más élethelyzetben voltunk. Normális volt, hogy mögötte végzek.

Pályafutása során sokan kiemelték, hogy képes figyelni a testére és tiszteletben tartani annak jelzéseit…

Számomra egy hosszútávú verseny tapasztalat és egyben tanulmány a testemről, a táplálkozásomról… A kolostorban kapott nevelés megtanított arra, hogy figyeljek a testemre és az érzéseimre. Vajon ez a táplálék jobban működik, mint egy másik? Könnyebben emésztem? A legjobbamat akarom nyújtani anélkül, hogy teljesen kifacsarnám magam. Ha jól alakul, annak örülök, ha nem, hát így jártunk. Mindig tiszteletben tartottam a testemet és a fájdalmat. 2013 és 2016 között térdproblémákkal küzdöttem, amelyek nagyon zavartak. Egy év rehabilitáció után felkerestem egy orvost, aki azt mondta, újra futhatok. Én azonban mást éreztem, és úgy gondoltam, még várnom kell. Fizikailag már nem éreztem magam képesnek ilyen hosszú távokat fájdalom nélkül teljesíteni. Még két évet vártam, mielőtt újra futni kezdtem, de azóta rövidebb távokat választok, normális embereknek való távokat (nevet).

A mentalitását is sokan dicsérik…

Amikor versenyzem, soha nem a győzelemre gondolok. Magamért futok. Mindig igyekeztem küzdeni a vágy és az irigység ellen, mert ezek negatív érzéseket szülnek. Ez pedig megterheli a testünket. Ha magunkra és az érzéseinkre figyelünk, minden egyes lépésnél koncentráltabbak vagyunk, és megfelelően mozgunk. Ha például az ellenfélre figyelünk, már nem hajtjuk végre jól a mozdulatokat. Ha jön egy nehezebb szakasz, veszek egy mély levegőt, előrenézek, és megyek tovább. A pozitív hozzáállás rengeteg erőt ad. Ha rossz az idő, vagy nehéz pillanathoz érünk, egy mosoly, amit kapunk vagy adunk, valamennyire elfeledteti a nehézségeket és a fájdalmat…

Dawa Dachhiri Sherpa Ludovic Pommeret-vel

Nem hiányoznak annyira a hosszútávú versenyek?

(magabiztosan) Egyáltalán nem. Teljesen elégedett vagyok azzal, amit ma kínál nekem az élet. Annyi mindent lehet csinálni. Az interjú után a kertünkben fogok dolgozni, ott is akad munka (mosolyog). Paradicsomot szedek, kigyomlálok néhány gyomot… Ez fontos nekem, mert visszavezet ahhoz az élethez, amelyet Nepálban ismertem. Nagyon pihentető. 2012-ben, a TDS-győzelmem után hagytam abba a hosszútávokat. Azóta inkább 15 és 50 kilométer közötti versenyeken indulok, és élvezem őket. Egy 70–80 kilométeres versenyre sem mondok nemet, ha úgy alakul az időszakom, hogy megfelelően fel tudok készülni.

A munkája mellett ideje egy részét a nepáli közösségének szenteli…

Legalább évente egyszer megpróbálok visszatérni Nepálba. Ha olyan építési projektek vannak, amelyek figyelmet igényelnek, akkor azokkal is foglalkozom. Létrehoztam egy kis egyesületet is, amely lehetővé teszi, hogy közösen dolgozzunk, és valamivel nagyobb súllyal lépjünk fel. Egyedül nem jutunk semmire. Sok ember segítségével az évek során kollégiumot építettünk a fiataloknak, valamint egy idősotthont a térségünkben élők számára. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak mindenkinek, aki segített nekünk, és azoknak is, akik csatlakoztak az egyesülethez. Nekik köszönhetően sok szép dolgot valósítottunk meg, és reméljük, hogy még sok mindenre lesz lehetőségünk. Központunkban mintegy száz gyermek tanul. Nagyon örülünk, mert jól működik, a projekt élő és fejlődik. Amikor csak tudunk javítani a gyerekek életén, megtesszük, a rendelkezésünkre álló eszközökkel.

//// SZERKESZTŐI FRISSÍTÉS, 2026. szeptember 3.

Augusztus 26-án egy hegyoldal és egy gleccser leomlása nyomán kialakult villámárvíz pusztított Nepálban, a Trishuli-völgyben. A katasztrófának számos áldozata van: szeptember 3-án 1259 halottról és több mint 5000 eltűntről számoltak be, családok ezrei maradtak segítség nélkül.

Dawa Dachhiri Sherpa és a Parrains et Marraines pour le Népal egyesület gyűjtést indított a helyszínen élők megsegítésére. Adományozni itt lehet: https://www.dawasherpa-asso.org/urgence-nepal/.