Hogyan marad fiatal az ASICS SaintéLyon, az ultrafutás doyenje?

November utolsó hétvégéje mára az állóképességi futók megkerülhetetlen találkozójává vált, a szó legtágabb értelmében. Kezdők és rutinosak, országúti futók és hegyi emberek, triatlonisták és kalandverseny-versenyzők: ezen a napon mindenki a SaintéLyonra fut össze, amelyet az ultrafutás doyenjének becéznek.

Aszfalt, terep, hideg, éjszaka, eső, sár és más földi örömök ügyes keveréke: a SaintéLyon olyan kalandízt hordoz, amely jóval a futóvilág határain túl is vonz. Ez a vonzerő teszi a versenyt Franciaország legnagyobb természetfutásává, legalábbis a résztvevők számát tekintve.

© Peignée Verticale / D. Rosso

© Infinity Nine Media / Lilian Menetrier

© Peignée Verticale / A. Mesnage

A kezdetek? Egy nem időmért gyalogtúra, amelyet… kerékpárosok találtak ki

Ennek az éjszaka, tél elején rendezett gyalogos raidnek, amely eredetileg mintegy hatvan kilométeres volt, a története egybefonódik a modern futás történetével. Hosszú utat tett meg azóta, hogy a CT Lyon kerékpárklub szervezői hóban és szederindák között törtek utat maguknak, olykor sílécen (akkoriban még keményebbek voltak a telek), maroknyi bátor túrázóval valahol Sainte-Catherine felett. A versenyt ugyanis nem futók, hanem téli edzésre vágyó kerékpárosok találták ki.

1951-ben a „Cyclotouristes Stéphanois” és a „Cyclotourisme Lyonnais” 60 km-es téli gyalogtúrát hívott életre. Két napon át tartott, felváltva Saint-Etienne-ből Lyonba és vissza, a GR7 mentén. Az első résztvevőknek ennek az éjszakai raidnek mind a 64 kilométerét le kellett küzdeniük.

Akkoriban csak kevesen vágtak bele, hegyi bakancsban, hátizsákkal. A raid két napon át tartott, éjszakázással egy sainte-catherine-i fogadóban. A fő cél a kerékpáros turisták formában tartása volt a téli szezonban.

Az első kiadásokon tilos volt futni

A verseny lassan fejlődik, kiadásról kiadásra szerveződik. A növekvő részvétel miatt egyetlen éjszakára szorítják és időmérést vezetnek be, így a gyalogosok versenye lesz belőle (futni tilos, kizárás terhe mellett), 63,2 km-es pályán. Akkoriban senki nem hitte, hogy a két nagy regionális metropoliszt megállás nélkül, futva is össze lehet kötni. Néhány év alatt az eredmények 9 óráról 7 óra 30 percre javulnak. Ez szimbolikus szám, hiszen a postakocsiknak a múlt században pont ennyi idő kellett Lyon és Saint-Etienne között.

A gyaloglástól a futásig

Az olykor extrém körülmények és az éjszaka igazán próbára teszik az indulókat. Az 1970-es évek végén a stadionon kívüli futás és a szabad stílusú versenyek megjelenése, nagyrészt a jobban csillapító cipőknek és a modern edzésmódszerek elterjedésének köszönhetően, megpecsételi a gyaloglás sorsát.

1977-ben engedélyezik a futást. A SaintéLyon első részvételi rekordját állítja fel, több mint 4000 indulóval (gyalogosokkal és futókkal együtt). Ez a kiadás azonban a feladások rekordját is megdönti: a résztvevőknek mindössze 40%-a ér célba.

© Peignée Verticale / D. Rosso

© Peignée Verticale / A. Mesnage

© Peignée Verticale / M. Daviet

Amikor a divathullám és az illúziók elmúltak, a SaintéLyon egy időre a nagyon nehéz versenyek közé sorolódik. A létszám zuhan, és a verseny a szakemberek ügye lesz. Michel Delore az egyik ilyen szakember. Sportoló, újságíró és író, 1970 és 1980 között nyolcszor nyeri meg a versenyt, előbb gyalogolva, majd futva, és ő állítja fel a futott táv első rekordját 5:20-as idővel. Olyan futók, mint Gérard Petit (4:44) vagy Maurice Mondon (4:31) sorra döntik meg ezt a mércét. Gérard Petit egyébként ma is a Lyon–Saint-Etienne irány rekordere, 4:47-tel.

© Extra Sport

© Extra Sport

Az 1990–2000-es évek fordulópontot hoznak a verseny népszerűségében

Az 1990-es kiadás emlékezetes marad, és egy átmenetet jelképez. Éjfélkor havazni kezd a lyoni rajtnál, a hótakaró pedig hamar eléri a 70 cm-t a Gachet-hágón. Ilyen körülmények között lehetetlen biztosítani a mentést és az ellátópontok utánpótlását. A szervezők úgy döntenek, hogy leállítják a versenyt Sainte-Catherine-nél, de 80 induló mégis folytatja, és hősként ér célba Saint-Etienne-ben.

1991-ben a szervezők bevezetik a váltós formát. Nagyon népszerű lesz, mert a szóló változatnál rövidebb szakaszokon mindenki képet kaphat a verseny sajátosságairól és nehézségeiről.

© Infinity Nine Media/ Sébastien Clavel

A verseny modernizálódik, és innentől mindig Saint-Etienne és Lyon között zajlik, éjféli rajttal és 15 órás szintidővel. A népszerűség az évek során sem csökken, ahogy a stadionon kívüli futás és a trail is berobban. Az Extra Sport rendezvényszervező cég 2000-es évek eleji bekapcsolódása a szervezésbe végleg a hazai sportélet reflektorfényébe emeli a SaintéLyont.

Egyre több táv, hogy mindenki megízlelhesse a kalandot

2009-ben először lépik át a 10 000 futós határt. A táv nő, túllépi a 60, majd a 70 km-t, mára közel jár a 80 km-hez, 2400 m D+ szintemelkedéssel.

2010-ben, majd 2013-ban két új, könnyebben teljesíthető táv jelenik meg: a SaintExpress (45 km, 1100 m D+) és a SainteSprint (25 km).

2016-ban megérkezik a Saintétic, a beavató futás 12 km-rel és 275 m D+-val.

2019-ben a SaintéLyon ezzel szemben még tovább megy az ultra távon: elindul a LyonSaintéLyon, egy 160 km-es oda-vissza futás, amelynek csak a Saint-Etienne és Lyon közötti visszaútját mérik.

2026-ban megszületik a SaintéVia. Mornant-ból rajtol, 36 km és 670 m D+, a Gier római vízvezetékének nyomában, annak 2000 éves történelmével.

Az aszfaltról és a trailről érkező nagyágyúk

A SaintéLyon aszfaltot és terepet vegyítő pályája mindenféle futót vonz. Vannak, akik elhagynák az aszfaltot, hogy sáros lábbal megízleljék a „kalandot”, és vannak a hegyi trailek törzsvendégei, akik meg akarják mérni magukat az „országutasokkal”, és egy gyors pályán dolgoznának a sebességükön.

Ezen az inkább lapos pályán az „országutasoknak” biztosan van előnyük a „hegyiekkel” szemben. Ha viszont nehéz a helyzet, szél, köd, hideg, hó, sár vagy jegesedés nehezíti a futást, a „hegyiek” olykor jobban boldogulnak.

Sok trailest láttam, aki úgy jött ide, hogy majd egy sétagalopp lesz, aztán rájött, hogy a SaintéLyon rettenetesen kemény. Ezen a pályán ugyanis végig dolgozik az ember, és szinte az egészet végig lehet futni.

Az „úttörők”, Michel Delore (nyolc győzelem) és Gérard Petit az országúti futásból érkeztek, akárcsak Jérôme Trottet, az ötszörös győztes, aki az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején uralta a versenyt, a maratonista Philippe Rémond, aki 2006-ban nyert, vagy Brigitte Bec és Denis Morel, akik viszont a 24 órás és a 100 km-es futások világából jöttek.

Az „igazi” trailesek sem hagyják magukat, ahogy azt a korábbi síelő, 2011-es trail-világbajnok Maud Gobert négy győzelme, Corinne Favre 2006-os és Karine Herry 2007-es második helye, vagy újabban Caroline Chaverot 2017-es és Camille Bruyas 2019-es győzelme is bizonyítja.

© Lilian Menetrier/ Infinity Nine Media

Aki viszont nyerni akar a SaintéLyonon, annak gyorsan és sokáig kell tudnia futni. Ezek az erények megvannak Emmanuel Gault-ban, Patrick Bringer-ben, Cédric Fleureton-ban, Benoît Cori-ban, Nicolas Martin-ban, Emmanuel Meyssat-ban, Thomas Cardin-ban és Sylvain Cachard-ban is, a modern kor kiadásainak győzteseiben. Mindössze három külföldi győztessel (a svájci Tsilla Rosell 2001-ben, az orosz Aigul Mingazova 2018-ban és a spanyol Andreu Simon Aymerich 2022-ben) kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a verseny jórészt francia házi pálya.

Minden évben megújuló pálya

A SaintéLyon másik sajátossága, hogy a pályakijelölő csapat minden évben megújítja a nyomvonalat, hogy ne ragadjon be a monotónia, és az indulókat meg a törzsvendégeket is meglepje. Mert bár a SaintéLyon a doyenne, azt akarja megmutatni, hogy fürge, és mindenkinek bebizonyítani, hogy az évek súlya ellenére egyetlen ráncot sem kapott.